A Film+ csatora kedveskedik a rajongóknak a héten, mégpedig Piedone kalandjaival. A Bud Spencer kalandjaival amúgy sem fukarkodó csatorna, ezen e héten tényleg kitesz magáért. Minden este 19.00-kor egy-egy Piedone filmet vetítenek. Még ma este is megéri odakapcsolni, hisz tart a Piedone, a zsaru...

Kedves rajongók, csirkefogók és fejátültetők!

Ismét Spencer Hill Magic Band koncertet élvezhettek a budapesti Gozsdu Manó klubban! A srácok korábban már játszottak itt, most újra megmutatják a nagyérdeműnek, hogy miért férnek be nehezen minden koncertjükre az emberek.

2013. október 26-án, szombaton, 21.00-kor tehát mindenki, aki tud, érkezzen a Gozsdu klubba és pár sör mellett önfeledt tánc és éneklés keretében aranyozza be a szombat estéjét!

A jelző a poszt címében kizárólag az életkorbeli különbségre utal. Nem akarjuk a két Corbucci testvér érdemeit összehasonlítani, hiszen együtt és külön-külön is sokat tettek azért, hogy a BSTH univerzum olyanná válhasson amilyenné vált. Sergióval foglalkoztunk már korábbi posztunkban, Brunóval azonban eddig még nem. A hiányt most abból az apropóból (is) pótolni illik, hogy 1931-ben Rómában, éppen ma látta meg a napvilágot Bruno Corbucci, akiről Sergio bátyja árnyékában sokkal kevesebbet tudunk.

Pedig a fiatalabbik Corbucci testvér nevéhez több mint 100 film forgatókönyve fűződik, ráadásul ötvennél is több film előkészületében rendezőként is jeleskedett. Karrierjét 1965-ben a James Tont című komédiával indította, mely film két részben kísérelte meglovagolni a Sean Connery-féle James Bond mozik sikerének hullámait. Rendezőként és forgatókönyvíróként is egész életében kitartott a vígjátékok mellett (pl. Totò filmek), de valamire való olasz filmesként beköszönt a krimik és spaghettiwesternek világába is. Az 1966-os Django és az 1968-as A halál csendje (zenéjét Ennio Morricone szerezte) című westernek munkálataiban, melyeket bátyja rendezett, forgatókönyvíróként vett részt.

De ami számunkra még ennél is sokkal fontosabb, hogy a nevéhez fűződik az És megint dühbe jövünk (1978), a Banános Joe (1982) és az Én vagyok a fegyver (1997) című filmek forgatókönyve. A Rabló-Pandúr (1983), a Szuperhekusok (1985) és az Aladdin (1986) című klasszikusok előkészületeit pedig a forgatókönyvek írása mellett rendezői instrukcióival is segítette.

Bruno Corbucci 1996. szeptember 7-én hunyt el Rómában, ma lenne 82 éves. A rendező-forgatókönyvíróra születése napján, a Szuperhekusok című film legemlékezetesebb jeleneteivel emlékezünk.

Ki ne emlékezne a harcias, ám együgyű, másrészt jólelkű és a Mamához igen csak ragaszkodó Anulura. Szenteltünk is már neki, illetve megtestesítőjének, Sal Borgese úrnak egy-két posztot. De sajnálatos módon kimaradt a kedves édesanya, ezt pedig sürgősen pótolnunk kell, hiszen anya csak egy van!

Nem szeretnénk, ha Anulu megsértődne és bördiberdi lenne, hát még ha kadastir rigit mondana ránk! Ezért elnézést kérve pótoljuk ezt az óriási hiányt és megismertetünk benneteket Louise Bennettel!

Ha eltekintünk attól, hogy Pongo Pongo szigetén minden varázslatos és Mama vezetése alatt paradicsomi körülmények között éldegél egy bennszülött törzs, akkor elénk tárul, hogy a Mamát játszó Louise Bennett 1919-ben született Jamaica fővárosában, Kingstonban. A British Council ösztöndíjasaként az Egyesült Királyságban végezte a felsőbb iskoláit 1945-ben. Egy rövid ideig Angliában maradt, majd később visszatért Jamaicába, ahol drámát tanított, költőként és íróként is igen ismertté vált.

Sikereit elsősorban hazájában és Angliában érte el. Az 1950-es években a zenébe is belekóstolt, híres jamaicai slágerekhez adta a nevét, a későbbi évtizedekben sem hagyott fel a zenével. Bennett sokat tett a jamaicai nyelv és népszokások megőrzéséért, erősítéséért, valamint a hagyományok ápolásában is fontos szerepet játszott.

A Jamaica nyelvéért, irodalmáért tett kulturális erőfeszítései, valamint a színház támogatása miatt több díjat kapott élete során.

De nézzük, hogy a helyi műsorok, fellépések, az irói és pedagógusi véna mellett miért is fontos nekünk ez a jamaicai hölgy. Filmszerepeit tekintve számunkra természetesen a Kincs, ami nincs által ismert és elismert. A Bud és Terence által fémjelzett filmóriáshoz képest nyilvánvalóan csak jelentéktelenebb szerepekben találhattuk meg őt! :)

A viccet félretéve, 1958-ban szerepelt egy Franco Rossi által rendezett romantikus musicalben. 1965-ben viszont Anthony Quinn és James Coburn mellett kapott szerepet a Jó széllel Jamaicára című filmben. Igaz, hogy apró kis mellékszerep volt, azonban két nagy formátumú színésszel játszhatott együtt. Ezt követően jamaicai tévésorozatokban kapott szerepet, míg elérkezünk a nagy dátumhoz.

1981-ben forgatták a Kincs, ami nincset, melyről természetesen már szinte mindent leírtunk. Pongo Pongo sziget kedves bennszülöttei viszont egy matriarchális társadalomban éltek, ahol a jószívű, kedves és a fehéreket nem üstben szerető törzsfő szerepében ismerhettük meg Louise Bennettet. Mama karaktere igen jól sikerült, amit a magyar szinkronban tovább emelt Fónay Márta hangja és intonálása.

Egy komolyabb nemzetközi filmben szerepelt még Bennett, ez pedig a Nicsak, ki nyaral!, vagy más néven Éden klub című alkotás, ahol Robin Williams és Peter O'Toole, valamint Rick Moranis partnereként élvezhette végig a forgatást, ugyancsak mellékszerepben.

Férjével 1954-ben házasodtak össze és egy fogadott fiuk volt, Anulu, Fabian Coverley. Louise Bennett Kanadában hunyt el 2006-ban, ahol életének utolsó évtizedét töltötte.

Ugyan 1986 után nem forgatott már, de ne felejtsük, hogy övé volt a négy nagy kincs, ami bearanyozta az életét: a napfény, a tenger, az öröm és a szerelem....

Emlékszem, amikor még sokkal kisebb voltam - természetesen most sem nőttem fel még igazán - akkor szinte földöntúli örömmel nyugtáztam egy-egy mondatot Bud és Terence filmjeiben. Ezek a mondatok általában azt jelentették, hogy a gonoszok és bajkeverők megkapják a magukét a két vasöklű Mestertől.

Érdekes módon sosem az erőszaknak örültem, hanem a vicces köntösbe bújtatott igazságszolgáltatásnak. Persze nem mondanék igazat, ha nem vallanám be, hogy hihetetlenül jó érzés volt látni szegény Pizzuti repülő fogait, valamint Fred kétrét görnyedését, mikor az emberei Terence helyett őt találják el, mint ahogy az is rekeszizomrepesztően jó poén volt, amikor az őrnagy embereit páholják el a telepesek segítségével, nem beszélve a huligánok megleckéztetéséről Atléta és a Jumbo dzsekis Mester által. Valahogy mégis az volt bennem, mint gyerekben, hogy büntetést kaptak, megérdemelték, vért azonban sosem láttunk, valódi erőszakot sosem közvetített egy-egy ilyen bunyó.

Aki érezte már ezt az izgalmat és a filmbeli igazságosztó pofonok pillanatai előtt kiröppent belőle a cinkos nevetés, az értékelni fogja a demotiválo.net képét, mert ahogy látjuk, őket is megérintette ez a hangulat! :)