Egy egészen szép írás jelent meg a minap a kultifilter.hu-n, amiről levelet is kaptunk a krumplishal@indamail.hu-ra. A cikk írója a nyomozás, az egyház, a lélek, az érzések, ráérzések, utánérzések mentén jut el Piedone esetében az evangéliumi tanításokig. Ebből az írásből idézünk, a folytatást keressétek az eredeti helyen!
"Piedone evangéliuma
Alig néhány nappal pápává választása előtt Jorge Bergoglio bíboros, Buenos Aires érseke levélben biztosította Argentína egyik Chesterton-társaságát: személyesen is közben fog járni azért, hogy az angol szerző szentté avatásának eljárása megkezdődjék. A Daily Mailcikkírója azt is tudni véli, hogy Ferenc pápa maga is rajongója az 1936-ban elhunyt szerzőmunkáinak – ha nem is valamennyinek, Brown atya történeteinek mindenképpen.
Nyomozó papok
A detektívirodalmat Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című, 1841-ben aGraham’s Magazine-ben közzétett novellájából szokás eredeztetni, és megszámlálni is nehéz a műfajnak köszönhető, ma már örökéletűnek számító figurákat. Kétségtelen, hogy – ha csak az angol nyelvű szerzők klasszikus karaktereit tekintjük – a Sherlock Holmesok, Hercule Poirot-k és Miss Marple-ök sorában a lépten-nyomon bűnügyekbe ütköző, szerény megjelenésű katolikus pap, Brown atya nem számít a legismertebb detektívek közé, jelenléte azonban folyamatos, sőt erősödő: újabb és újabb filmes adaptációk készülnek, itthon pedig a 2000 utáni évektől az Új Ember Kiadó új fordításban publikálta a korábban már magyarra ültetett elbeszéléseket. Hogy katolikus körökben a derék papnyomozó nimbusza erősödik, érthető. De vajon mi lehet az a szelíd páter történetében, ami a BBC-t is arra ösztönzi, hogy újabb sorozatot készítsen a történetekből? Michael Newton, a Guardian cikkírója úgy vélekedik, hogy míg például Sherlock Holmes nyomozásaival a dedukcióban következetesen hívő entellektüel alakjával együtt a viktoriánus London ködös-gázlámpás, emblematikus enteriőrje is eladható, Brown atya esetei nem közvetítenek ilyen hangulatot. A kis pap rendelkezik azonban valamivel, amivel költött detektívtársai nem: empátiával.
Steven Steinbock a Mystery Scene magazinban közzétett cikke szerint 1910-ben, amikor Gilbert Keith Chesterton publikálta az első Brown atya-történetet, három nyomozótípus létezett a műfaj piacán: a profi rendőr, a zseniális magándetektív és a tolvaj úriember. Az essexi pap mindegyiktől eltér. Az olvasó számára friss, érdekes ötletnek tűnt, hogy a kitalált történetekben olyan ember vegye fel a harcot a bűnnel, akinek ez hívatása – de egészen másképpen, mint a rendőrnek vagy a magánnyomozónak. Nagyon fontos az a tétel, amely a keresztény hit elveiből ered, és amelyet Brown atya az esetek során képvisel: a bűn ellen harcol, és nem a bűnös ellen. A krisztiánus hitvallás szerint a legnagyobb bűnös számára is van megbocsátás és üdvözülés, ha bűnétől teljes szívéből, őszintén elfordul, ha képes azt megvallani, megbánni. A keresztény ember számára – és ez természetesen fokozottan érvényes a papságra – a bűnös megtérítése és meggyógyítása a cél, nem feltétlenül az elítélése, megbüntetése.
Furcsa eszme lehet ez egy detektívtörténetben, de – úgy tűnik – működik, sőt máig hat. Nem kell különösképpen bizonygatni, hogy az olaszok nagy kedvence, az umbriai hegyek között szolgáló békés és jóképű Don Matteo – akit a rendkívül népszerű Terence Hill alakít, és akinek történeteiből már a kilencedik évadot készítette el a Rai csatorna – is Brown atya köpenyéből bújt ki. Don Matteo a szerénység és a megértés dolgában tagadhatatlanul emlékeztet az essexi plébánosra, és nem volnék meglepve, ha kiderülne, hogy Don Matteo sikere adta a BBC-nek az ötletet, hogy újra képernyőre rendezze az első papnyomozó ismert eseteit.
Brown atya személyisége más karakterekhez is inspirációt adott. Ha nem is hosszú, ám figyelemre méltó a klerikális detektívek sora. A chicagói plébános, Dowling atya eseteit 1989 és 1991 között sugározta az NBC, majd az ABC. Az amerikai széria érdekessége egyfelől, hogy Al Caponevárosába helyezi az eseményeket (amely a Sebhelyesarcú ideje óta sokat változott, a bűnhöz való viszonyában azonban igen keveset), másfelől, hogy a pap mellett itt megjelenik egy cserfes nővér is, Stephanie „Steve” Oskowski, aki az utcai misszionáriusként felszedett vagányságával a konzervatívabb jellemű atya remek ellentétpárja: beszéli a hétköznapi emberek nyelvét, kegyetlenül vezet autót, sőt a kézifegyverek kezeléséről is van némi fogalma.
Érdemes megemlíteni még egy detektív papot, aki történetesen nem keresztény. Nagyon nem az: ő Small rabbi, Harry Kemelman teremtménye 1964-ből, aki egész regényfolyamban tűnik fel. Kemelman érdekes alakot hívott életre: a rabbi amerikaiságának és zsidóságának köszönhetően jóval plasztikusabb karakter az európai (kivétel Dowling atya) katolikus nyomozóknál, szerzője gyakran enged bepillantást vívódásaiba, merengéseibe. Megengedi, hogy kétségbeesett, kiábrándult vagy dühös legyen, ami a keresztény nyomozók közül szinte csak Don Matteóval fordulhat elő, és ami bizonyos értelemben hétköznapibbá teszi őt a többieknél. Humánus alkata, humora, bölcsessége és szent hivatása ugyanakkor kétségtelenül a Jézust követő detektíves sorába emeli őt.
A bűnnel szemben megértő papnyomozókból tehát akad bőven. De mi történik akkor, ha a krisztusi erények egy böhöm nagy, szakállas pasasban vernek tanyát, akit a zabáláson és a pofozkodáson kívül kevés dolog érdekel?
A nápolyi zsaru
Jó néhány komoly sikert bezsebelhetett már Bud Spencer (főleg a Don Matteóként már itt is emlegetett Terence Hillel az oldalán), amikor pályája és a filmtörténet egy érdekes állomásaként megszületett Piedone figurája. Spencer maga írja igen nagy példányszámban elkelt önéletrajzában (Különben dühbe jövök, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010): „mellettem biztonságban lehettek a gyermekek, az öregek és a nők, sőt az ijedősek meg a félénkek is, mivel Bud Spencer mindig csak akkor osztogatott pofonokat a történeteiben, ha a szavak már nem használtak, sem pedig a könyörgés. Épp ezért született meg Piedone, a zsaru.” A színész tehát a már jól ismert, sokszorosan sikerre vitt karaktert formálhatta meg újra, ám ezúttal otthonos környezetben: Nápolyban. Carlo Pedersoli ugyanis (a Bud Spencer később felvett művésznév) tehetős szülők gyermekeként ebben a városban látta meg a napvilágot. Mint önéletrajzában áll, a német nevelőnő olyannyira erős hatással volt rá, hogy míg a német nyelv tanulásával szépen haladt, az olaszt, különösen apja nápolyi dialektusát, nem értette jól. A későbbiekben azonban fordított helyzet alakult ki. Németül ma már csak nagyon törve, akadozva ad interjút, viszont a nápolyi dialektust már pályája elejére olyannyira kiválósan sikerült elsajátítania, hogy első, a szélesebb olasz közönségnek szánt filmjeiben Glauco Onoratónak kellett őt szinkronizálnia. A Piedone, a zsaru1973-as forgatásán viszont elengedhette önmagát, a cél éppen egy hiteles nápolyi karakter megalkotása volt." folytatás...a kultifilter.hu-n
Hozzászólások