Aki meghallja a Django nevet, annak általában Quentin Tarantino új filmje, a Django elszabadul ugrik be, melynek pont a tegnapi nap folyamán volt a magyar filmpremierje. Természetesen nem ez a film lesz a központi téma, hiszen Django figurájának megszületése jóval korábbra datálódik, de erre a filmre is kitérünk, csak egy kicsit később.

Tehát, ha nem ragadunk le a Ponyvaregény és más méltán híres filmek rendezőjénél, akkor a filmtörténelemben visszaugorva több évtizedet, megismerhetjük a Django alkotások hosszú sorát. De miért is nézzük meg? Vannak olyan kuzenek, akik megkérdezik: oké, Dzsángó, de hogy jön ez ide, hiszen a Krumplishal valami egészen mással foglalkozik. Ha vannak ilyen megátalkodott csirkefogók, azoknak már itt a poszt elején elmondjuk, hogy bizony az első, 1966-ban forgatott Django című filmnek is van - ha közvetett módon is - de komoly kapcsolata a Mesterekkel.

1966-ban elindult egy kultusz az első Django filmmel, melyet több hasonló vagy nem is egészen hasonló Django-alkotás követett. Az első film főszereplője Franco Nero volt, akit úgy gondolom nem kell bemutatnunk senkinek. De a rendezőt és az operatőrt sem, ugyanis a filmet Sergio Corbucci rendezte (Kincs, ami nincs, És megint dühbe jövünk, Szuperzsaru), az operatőr pedig az az Enzo Barboni volt, akit E. B. Clucher néven ismertünk meg számos BSTH filmben, de már mint rendező (Az ördög jobb és bal keze 1-2, Vigyázat, vadnyugat, Az angyalok is esznek babot, Bűnvadászok, Nyomás utána, Nincs kettő négy nélkül, A keményfejű, Fél lábbal a paradicsomban).

Ha minden alkotást fel kellene sorolnunk, akkor bizony hosszú oldalakat tölthetnénk meg, hiszen rengeteg feldolgozás, tévéjáték, sőt még sorozat is indult, melynek ihletője Django, a bosszúálló hős volt. Lassan ötven év telt el az első Django filmek óta, azóta pedig változott, formálódott a karakter is. De nézzük a legjobbakat és leghíresebbeket.

Az 1966-os klasszikus filmben Franco Nero, azaz Django személyisége megfelelt a hőskorát élő westernek magányos, bosszúálló karakterével. Kevés beszéd, sok lövés, hideg szemek, hatásos zenei effektek jellemezték ezt az egyébként élvezhető mozit. Természetesen a főgonosz itt is elnyerte a büntetését, hiszen Djangót nem abból a fából faragták, hogy a sorsdöntő pillanatokban meghátráljon. Érdekes megemlíteni a lassan ötven éves alkotásról, hogy akkoriban komoly visszhangja volt a film brutális jeleneteinek (kézeltiprás, füllevágás), Angliában évekig be is volt tiltva. A film megosztó, egyesek az egyik legnagyobb westernnek tartják, mások szerint giccses alkotás.

Blogunk témáját tekintve most értünk a Django filmek csúcspontjához, hiszen 1968-ban forgatták a Viva Django című filmet, amelynek ugyan több címe is fellelhető, de mi most használjuk csak ezt. Ebben Terence Hill alakítja Django szerepét, mely tulajdonképpen hasonló, mint Franco Nero karaktere. A bosszú, melyet a főhős érlel és tűzön-vízen át véghez is visz, Terence számára testhez álló szerep volt. (Láthattuk őt több westernben is).

Ahogy a westerneket általában, úgy ezt a két filmet is áthatotta az emberi kegyetlenség, a jó és a rossz harca, bűn és bűnhődés. Borostás, általában izzadt arcok, koszos, sáros milliő, melybe jól illettek a lelketlen rosszfiúk és a kőkemény jófiúk. A Viva Djangó ugyancsak jó kis film, ráadásul mi még elfogultak is vagyunk!. Maga az ötlet sem a szokványos, hiszen a kicsit klisés kezdés után (Terence feleségét útonállók lövik le, akik Girotti mester barátjának emberei), érdekes fordulatok követik egymást. Django, azaz Terence hóhérnak áll és halálraítélteket szabadít meg egy jópofa trükkel, akik cserében az ő bosszújában kell, hogy segítséget nyújtsanak. Így jut el a volt baráthoz, akinek törtetése révén Django felesége is meghal. Talán nem árulok el nagy kulisszatitkot, ha megemlítem, hogy Franco Nero és Terence Hill is döntő sikert ér el a 19. század végén még nem túl elterjedt, nagy csövű géppuska használatával..

Egyes számítások szerint 24 feldolgozása volt a Django témának, nézzük most Franco Nero visszatérését. Sajnos a filmről kevés jó kritikát lehet elmondani. 1987-es alkotás, azonban ekkor már a spagettiwesternek kora lejárt. Ez nem is lenne baj, de sajnos a történet és a szereplők sokak szerint nem hozzák, amit elvárna a közönség, még Franco Nero neve sem hozta meg a sikert.

Több filmről beszélhetnénk még, de regénnyel sem szeretnénk elétek állni, ezért röviden nézzük, hogy Tarantino mit tudott kihozni a klasszikus témából. Rendhagyó módon a bosszúálló hősünk, Django itt színesbőrű, felszabadított rabszolga. A történet az amerikai polgárháború előtt két évvel játszódik. A Django elszabadul vérbeli Tarantino film, felépítését és hangulatát tekintve is, bár talán kissé megkopott már a varázs. Teljesen szubjektív meglátás, de valahogy ez a film nem volt annyira éles, mint a Tarantinótól megszokottak. Lendületes kezdés, valamint Christoph Waltz karakterének kidolgozása adta meg a jó alaphangulatot, de ezt követően néhol kissé erőltetettnek tűnt a mozi. Érdekes fejezet volt Leonardo DiCaprio a kegyetlen ültetvényes szerepében, de talán ezt a karaktert is csiszolhatták volna picit. A Django figurájához illő bosszúhadjárat ugyan nem maradt el, valamint Samuel L. Jackson is parádésan alakított mellékszerepében, de néha kicsit zavarossá vált a vígjátéki elemek és a brutalitás vegyítése az amúgy emészthető filmben.

A filmben szerepelt pár perc erejéig Franco Nero, aki Django karakterét híressé tette az első, 1966-os filmben, melynek zenéje visszaköszönt Tarantino alkotásának elején is. Végszóként pedig számunkra, BSTH fanoknak az jelenthetett meglepetést, hogy a film utolsó jeleneteit Az ördög jobb és bal keze című klasszikusunk zenéje kísérte!

Ennyit tehát első szuszra Django karakteréről és rövid történetéről. Nyilván részletesen is neki lehet feküdni a témának, de azért jó tudni, hogy mostanáig csapnak a hullámai egy Sergio Corbucci által filmre vitt, valamint a hőskorban Terence Hill főszereplésével útnak induló legendának.