Terence Hill retrospektív

Terence Hill 1960-as évek közepe előtt, készült filmjeiről nagyon keveset hallani, a kereskedelmi adók sem igen vetítik őket. Ennek több oka is van. Egyrészt ezek a filmek teljesen eltérnek az általunk csak ún. BSTH-életérzésként emlegetett mainstream vonaltól, másrészt azok legtöbbjében enyhén szólva sem főszerepeket szántak a mesternek.

Ennek ellenére hazájában már az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején forgatott filmjeivel is nagy ismertségre tett szert, holott az ekkor készült alkotások többségében legtöbbször az „Itália kedves kis vőlegénye” szerepét osztották rá. Talán ez az oka, hogy hajlamosak vagyunk egy kézlegyintéssel elintézni ezt a filmes korszakát, pedig az ekkor szerzett tapasztalatok, benyomások összessége lehetett az a kiváltó ok, amely radikális karakterváltásra késztette őt. Ennek első állomásai az NSZK-jugoszláv koprodukcióban készülő Winnetou-filmek voltak. Innen pedig már szinte egyenes volt az út az olasz western filmek mesterien megkomponált világa, a kezdetben egyedül, később Bud Spencerrel vállvetve forgatott alkotások sora. A folytatás pedig mindenki számára ismert.

De térjünk vissza a kezdetekhez. Korábban már foglalkoztunk Terence Hill egyik korai filmszerepével, most, 80. születésnapja alkalmából további két, kevéssé ismert darabbal folytatjuk a sort.

Az 1957-ben készült A nagy kék országút (La grande strada azzurra) c. filmben az éppen csak felnőttkorba lépett Mario nem kisebb színésszel játszik együtt, mint Yves Montand (akiről talán csak kevesek tudják, hogy szülei olasz bevándorlók és maga is Olaszországban született, Ivo Livi néven). Szerepe szerint Renatót alakítja, aki Salvatorének (Francisco 'Paco' Rabal - fekete-fehér képünkön), a szövetkezetbe tömörülést támogató halászok vezetőjének fia. A sors fintora, hogy Renato éppen annak a Squarcio-nak (Yves Montand) lányába lesz szerelmes, aki, majdnem szó szerint, a zavarosban halászik azzal, hogy nem akar lemondani arról, hogy tisztességtelen és életveszélyes módon továbbra is dinamittal fogja ki a halakat... Francisco 'Paco' Rabal akkor még csak nem is sejthette, hogy 15 évvel később a Vadnyugati Casanova című filmben Bud Spencerrel is játszik majd együtt. A film műfaját tekintve dráma, és szerény véleményünk szerint mindenképpen megtekintésre ajánlott kategória.

Posztunk második része rávilágít arra, hogy az Aladdin-témakör már Bud Spencer azonos című, 1986-os filmje előtt megmozgatta a mestereknek szerepet adók fantáziáját. Az 1961-ben készült Aladdin csodái című mesefilmben ugyanis Terence Hill is szerepet kapott. Azt a Moluk herceget alakítja, akit a sötét oldal, varázslatot és cselszövést se sajnálva célja elérése érdekében, meg kíván akadályozni abban, hogy a szultánságot békében és prosperitásban vezethesse majd apja halála után. Aladdint az Ének az esőben című filmben Cosmo Brownként már megismert Golden Globe-díjas Donald O'Connor, míg a Dzsinnt Vittorio De Sica alakítja. A stáblistát böngészve kicsit el lehet játszani azzal a gondolattal, vajon akkor is ilyen lett volna a film, ha mondjuk pár évvel később készül és Aladdint Terence, a Dzsinnt pedig Bud alakítja... De nem ez történt, ezért a filmről csak annyit tudunk mondani, hogy abban kissé zavarosan keverednek a gyermekien naiv jelenetek a véres valósággal, így mi azt kizárólag elvakult rajongóknak tudjuk csak jó szívvel ajánlani.

Nem lövünk nagyon mellé, ha azt mondjuk, hogy nem ez a két film volt Terence Hill karrierjének csúcsa. Nem az ekkoriban készült filmek miatt szerette őt meg olyan nagyon a magyar közönség. Számára ez az időszak az útkeresés és a beskatulyázás elleni küzdelem korszaka volt, számunkra, BS-TH rajongók számára pedig az első lépése a legendává válás útján.

De, kedves kuzenek, hagyjuk is a nagy szavakat, mert mi igazából csak annyit akartunk, a magunk esetlen módján, üzenni az ünnepeltnek: buon compleanno signor Girotti!