Kissé zavarosnak tűnik elsőre a posztunk címe, de higgyétek el, nem költői túlzás, se nem színezés egy sörgőzös utazásról. Na jó, a sörgőzt nem tagadjuk, de amit leírunk az a színtiszta valóság! Nézzük tehát, hogy Gerából merre vezetett az utunk tovább.
Kezdjük a legfontosabb témával és kultúrkörrel, hiszen ahogy minden rendes rajongó tudja, 1943 és 1947 között ebben a helységben (Lommatzsch) lakott gyermekként Terence Hill. A mintegy 5.000 fős kistelepülés a szokott német nyugalmat árasztja, bár egy kis kelet-német örökséget is fel lehet fedezni, hiszen rengeteg lakatlan, lepusztulóban lévő háztömböt vettünk észre utunk során. Sajnos ez volt igaz arra a házra is, ahol Mario Girotti gyermekként szívta be a tartósított hegyi levegőt.
Ahogy olvashattátok, Gerában találkoztunk Buddal, még ha valóban csupán egy nyúlfarknyi idő adatott is csak meg nekünk, de mégis óriási dolognak tartottuk. Ezt követően nem engedhettük meg magunknak, hogy ne foglalkozzunk Terence Hill kultuszának ápolásával is, hiszen elég közel volt egymáshoz Gera városa és az említett Lommatzsch.
Túlestünk a letargián, hogy Bud ugyan megköszönte szépen az ajándékunkat, de nem írta alá a magyar relikviákat, így másnap már friss erővel és hideg sörökkel indultunk tovább Drezda felé. A nagyvárostól nem messze találtunk rá Lommatzschra, ahol hála az árváknak szinte egyből az emléktáblával ellátott házhoz jutottunk. Sajnos ez az egyetlen pozitívum, melyet el tudunk mondani az emlék ápolásáról, hiszen igen lerobbant állapotban volt. Igyekeztünk körbejárni, amivel ugyan vélhetően magánlaksértést követhettünk el, de K1 emberei szerencsére máshol gonoszkodtak, így megúsztuk a ledorongolást. A képek magukért beszélnek és híven tükrözik a ház és környéke állapotát. Képgaléria kötelező!
Szerencsére ez a nap nem a bosszankodásról szólt, hiszen épp időben csíptük el a múzeumot, ahol egy kedves hölgy kissé érthetetlen tájszólásban kalauzolt végig az információk kincsesbányáján, mi viszont számos érdekességgel lettünk gazdagabbak. Felfedeztünk egy magyar szálat is, ugyanis az egyik híres lommatzschi szülött, Robert Volkmann kiterjedt magyar kapcsolatokkal rendelkezett, Budapesten is élt, majd halt meg, de mindezt feledtük, amikor a Terence Hill emlékszobába kalauzoltak be minket. A következő képen tippelhettek, hogy vajon melyik lurkó a kis Mario...
Ezt az élményt le kellett öblítenünk, remélem nem haragszotok meg ezért kedves kuzenek, de szerényen megjegyezném, mindannyiunk ötlete volt :) De az öblögetésnek a fejfájáson kívül pozitív hatásai is lehetnek, hiszen részben a helyi sörkülönlegességek segítségének is köszönhető, hogy gátlásaink - melyek azért nem túl nagyok - szignifikánsan csökkentek és többekkel szóba elegyedve két Lommatzschban élő magyarral is találkoztunk, ne felejtsük el, a kisváros mindössze 5.000 lakossal bír!
Egyikük - jó magyar szokás szerint - egy hangárszerű, kis pincesörözőben tengette idejét, de azért nem utasította el, hogy meghívjuk egy jó sörre, így megtudhattuk, hogy 1987-ben vándorolt ki, felesége már német, de Terence Hillt ismeri és emlékszik az 1995-ös ünnepségre, amikor a Mester "hazalátogatott". Ezen a jeles napon ő is ott volt a tömegben és állítólag Terence Hill neki is adott autgramot, de ennek igazságtartalmára már nem mernénk megesküdni... :)
Másik találkozásunk inkább megható, hiszen egy helyi, jó kedélyű német úr, Lothar is jókat derült a Krumplishal vidám dalolászásán, így mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, szó nélkül elvitt egy szomszédos háztömbhöz, ahol még egy magyar élt, legalábbis neki is ezt juttatta eszébe a Béla név. Izgalmas pillanatokat követően egy 1923-ban, Magyarországon született idős, sváb bácsival ismerkedhettünk meg, aki folyamatos, szép magyar beszédével és boldogságával mosolyogtatta meg csapatunkat. Nem szeretnénk történelemleckét tartani nektek, de el kell mondjuk, hogy Béla bácsi nem önként érkezett Lommatzschba, hanem a II. világháború lezárásával történő sok tragédia egyikeként telepítették ki a családját Baranya megyéből a győztes szovjet "urak".
A kedélyes traccspartit követően kötelező aktus volt a Terence Hillről elnevezett uszoda meglátogatása, amely sajnos jó ideje nem üzemelt, nekünk mégis nagy élmény volt, ahol ismét gyerekeknek érezhettük magunkat, mint a képek is bizonyítják!
Utunk rajongói szempontból is érdekes része ezzel befejeződött, a többi móka és kacagás abszolút öncélú volt, melyről természetesen NEM osztunk meg képeket veletek! :)
Hozzászólások