Az előző részt a II. világháború pusztító közbeszólásával fejeztük be. A világégésnek azonban még volt része Carlo Pedersoli életében. Mint ahogy rengetegszer kiderül az életben, a véletlenek szerepe nem elhanyagolható..

Egy megrázó emlékkel folytatjuk Bud életének továbbmesélését. 1943. július 19-én, az akkor 13 éves Carlo már komoly sportsikert követően tartott haza római otthonukba. A sportsiker azt jelentette, hogy Triesztben megnyerte az olasz bajnoki címet százméteres mellúszásban. Ezt követően vonattal érkezett vissza Rómába, ahol 11 óra körül szállt le a San Lorenzo állomásról és sikerült taxit fognia, amivel hazaérhetett időben.

Hogy miért is időben? Pár perccel később ugyanis amerikai bombázást követően az állomás a földdel vált egyenlővé és hozzávetőlegesen 3000 halottat követelt és 12 ezer sebesültet.

Bud erről így ír könyvében: "...egyáltalán nem tartom helyénvalónak, hogy szerencsémmel vagy a csillagjegyemmel hozakodjak elő. Ezek a fürtös bombák ... minden lehetséges csillagjegyű rómait egyformán elpusztítottak. Azt kellene feltételeznem, hogy valaki odafent nagyon szeret engem, ám ez azt is jelentené, hogy ez a valaki nem szerette az összes többi embert, akik odavesztek. Sosem értettem, hogy mi is az emberi civilizáció lényege, ha folyon csak öldökölni akarjuk egymást."

A család - ahogy ezt már az előző fejezetben leírtuk - elvesztette nápolyi gyárát, így azokat a készleteket élte fel, amelyeket, ahogy Bud írja "matracba rejtettek". Nehéz körülmények között éltek, édesanyja zsebkendőket hímzett, amelyeket eladtak, édesapja búskomorságba esett Carlóék pedig lopni igyekeztek egy elhagyatott vonatról, melyet a közelben lakó emberek gyorsan kapkodtak szét. Egy mintegy 60 kg-os liszteszsákot szerzett meg egyik barátjával, azonban az apjától kapott biciklivel csak nehezen haladtak a nagy teherrel. Szinte segítségként jött az a pisztolyos férfi, aki elvette tőlük a szerzeményt.

Nem lehetett csak úgy hazatérni, ezért Bud visszafordult és felvett egy fémdobozt, amiben nem is tudta, hogy mi volt. Talán ez jelenthette a következő szerencsés fordulatot a háborús őrületben, hiszen most német SS-ejtőernyősök állították meg, akik elvették tőle a fosztogatásból származó dobozt, melyben csupán gombok voltak. Kinevették, majd elvették a biciklijét is, de ennél többről volt szó, hiszen a fosztogatásért kivégzés járhatott volna. Azonban Carlo német-olasz keveréknyelven (nevelőnője német származású volt) szinte sírva követelte vissza az apjától kapott kerékpárt. Talán ez hatott rájuk, talán megszánták, de végül elengedték. "A végén megesett rajtam a szívük - ne nevessenek, úgy látszik még nekik is volt szívük -  és elengedtek"

A háború nagyobb részében azonban Bud otthon volt és igyekezett meghúzni magát a családjával együtt. Viszonylagos jólétben éltek, ha lehet háborús körülmények között ilyesmit írni. Enni mindig tudtak, húst hetente egyszer, az árammal azonban többször meggyűlt a problémájuk, hiszen sokszor kikapcsolták. Zuhanyozni nem volt lehetőség, ezért a kiadott vízzel megtöltött kádban fürödtek meg egymás után a család tagjai.

Bud, mivel kora miatt nem csatlakozhatott harcolók közé, ezért maradt úszásnál és a Római Úszóegyletben csiszolta tudását. A háború lassan a végéhez közeledett, Carlo pedig 16 évesen kémia szakon bekerült az egyetemre. Erre egyrészt a tudása jogosította fel, másrészt átugrott két évet az iskolában, így korábban jutott előre az egyetemi évekhez.

Hiába a figyelemre méltó előremenetel, mivel édesapja nem talált munkát és a félretett pénzből sem maradt szinte semmi, változtatniuk kellett. Ezért Budnak félbe kellett hagynia a tanulmányait és a család 1947-ben Latin-Amerikába költözött.